Konténer talajok

A konténer talajok problémái leginkább a talajszerkezetről szólnak. Bizonyára mindenki találkozott már szép, fekete(!) virágfölddel, amit drága pénzért megvásárolt, és mint utóbb kiderült róla, már az első öntözés alkalmával kőkemény tömbbé áll össze, a vizet nem veszi fel, és a növények csak sínylődnek benne. Pedig a minőség azon az egyszerű dolgon múlik, hogy milyen a talajszemcse mérete. Ezzel ugyanis már a további követelmények megfelelősége is eldől: be tudják-e hálózni a gyökerek; kimosódik-e belőle a tápanyag; marad-e a talajszemcsék pórusai közt elég levegő a gyökereknek, és el tudnak-e távozni a talajban élő mikroorganizmusok által termelt gázok. A virágföld vízmegtartó képessége teszi lehetővé, hogy két öntözés között is kellő vízzel lássa el a talaj a növényt. Gondoljunk arra, hogy sok növény tartható talaj nélkül, ha biztosítjuk számára a vizet, a tápanyagot és a levegőt.

Most koncentráljunk a talajok víztartó képességére. Ez pedig részben attól függ, hogy a talajrészecskék által határolt kapillárisokban mennyire tapad a víz a talajszemcsékhez (adhézió), illetve, hogy a vízmolekulák mennyire tapadnak egymáshoz (kohézió). A két erő egymással szemben dolgozik. Ha a kohéziós erő a nagyobb, vízcsepp képződik.

Kísérletképpen lógassuk a papírtörlő alját egy vizes tálba, és azt tapasztaljuk, hogy a víz a papírtörlőben felemelkedik, és bizonyos magasságig megnedvesíti a törlőt, pedig ott nem is érintkezik a vízzel. A víz addig a magasságig emelkedik, ahol a két, a törlőkendő kapillárisaiban fellépő, egymás ellen dolgozó erő kiegyenlítődik. E fölé a magasság fölé már nem tud a víz emelkedni, mert a kapilláris szívóerejét a gravitációs erő visszatartja. Gondoljunk két kötélhúzóra, akik nem tudják elhúzni egymást. Hogy ez milyen magasságban következik be a papírtörlő minőségétől függ, azaz a törlőkendő rostjaitól illetve az rostok között kialakult kapillárisok méretétől.

Hasonlót tapasztalunk a talaj esetében is. A talaj fizikai tulajdonságától függően az alulról, a kapillárisokon keresztül felemelkedő víz egy bizonyos magasságig átnedvesíti a talajt. Ezt a jelenséget a talaj esetében elnevezték kapilláris vízemelésnek. Minél kisebb a talajszemcse mérete, annál magasabbra emelkedik a víz.

Agyagos, vagyis kötött (kis szemcseméretű) talajok esetében a víz olyan erővel kötődik a kapillárisok oldalához, hogy csak kis mértékben emelkedik a víz a talajvízszint fölé, és azt sem tudja a növény gyökerének szívóereje „kiszívni” a kapillárisokból. A nagyon laza, homokos (nagy szemcseméretű) talajok esetében a helyzet éppen fordított, a víz gyorsan, magasra emelkedik a kapillárisokban, alig kötődik a kapillárisok falához, így nemcsak fölemelkedik, hanem rendkívül gyorsan el is párolog a talajból.

Ha különböző magasságú konténereket töltünk meg ugyanazzal a talajjal, a víz mindegyikükben ugyanolyan magasra emelkedik. A magas konténerben azonban a vízzel telített rész fölött bőven marad levegővel telített rész, amire a gyökereknek szükségük van, hogy meg ne „fulladjanak”. Tehát, a magasabb konténer mindig jobb választás, és benne könnyebb a növények tartása.

Ugyanolyan térfogatba töltött nagyobb szemcséjű talaj fajlagos felülete mindig kisebb, mint a kisebb szemcséjű, de hasonló térfogatba töltött talajé. Ebből a tulajdonságából adódik, hogy kisebb a vizet a kapillárisok falához tapasztó adhéziós erő. A felesleges víz könnyebben eltávozik a drén nyíláson át, és nagyobb a talaj levegőmegtartó képessége is. A jó vízvezetés kulcsa a talaj megfelelő szemcsemérete és a szemcsemérete egyöntetűsége. A nagy- és kis részecskék összekeverése nem ajánlott, mert a kis részek a nagyok közé ékelődnek, így nő a belső felület, és megugrik a talaj víztartó képessége.

A gyakorlat nyelvére fordítva, kérdés, hogy mennyi perlitet keverjünk a talajhoz úgy, hogy az ne menjen a talaj jó vízgazdálkodásának a rovására.

A talajválasztás a hosszú távú növénynevelés egyik sarkalatos pontja. Az egészséges gyökérzet a növény legfontosabb része. Ha a legjobbat akarjuk kihozni a növényből, alapkövetelmény a gyökérzet jó állapota. Ha vízvisszatartó a talajunk, nem kizárólagos kívánalom a homok, perlit hozzákeverése. Egyiküktől sem lesz a talaj vízgazdálkodása hatékonyabb. Ha 1:1 arányú talaj:perlit keveréket használunk, a keverék vízvezetési tulajdonságai alig változnak, és csak akkor változnának jó irányba, ha perlit kerülne a talajban túlsúlyba, azaz a perlithez kevernénk egy kis földet. A perlit nem tesz egyebet, mint vizet köt meg, és kitölti a teret. Ezért kizárólag jó minőségű talajból induljunk ki, amely jó vízvezetésű, jól levegőző a viszonylag nagy szemcseméretnek köszönhetően. Ezután pedig, ha kell, adjunk hozzá kisméretű adalékokat pl. perlitet vagy homokot, hogy a vízmegtartást a kívánt szintre növeljük.

Ha az edény aljára kavicsréteget terítünk, nem segítjük jobban a vízelvezetést, de az biztos, hogy kevesebb talajra van szükség, és az edény is könnyebb lesz. Ezzel a módszerrel a használható talajréteg magassága sekélyebb lesz, vagyis a vízzel telített réteg aránya megnő, és kevesebb lehetősége lesz a gyökereknek a levegőhöz jutáshoz és a terjeszkedéshez. Minél nagyobb drénréteget használunk, annál kevésbé vezeti el a talaj a vizet, mert a víz felemelkedése a drénréteg fölötti talajrétegben olyan erőteljes, hogy nem tudja legyőzni a gravitációból adódó, lefelé történő vízvándorlást, tehát az öntözés hatékonyságát rontja. Vagyis sokkal hasznosabb, ha az edény aljára nem kerül kavicsréteg, hanem egyöntetűen kitölti a virágföld. Ez a megközelítés ellentmondásban van eddigi elképzeléseinkkel, de tudományosan bizonyított tény, és sok kertészet tudatosan használja.

Ha a talajunk vízelvezetését szeretnénk növelni, helyezzünk egy vízfelszívó kanócot az edény drénnyílásába és vezessük ki belőle kb 10 cm hosszan, ha a konténer talajon áll, vezessük ki a konténer alatti földbe. A kanóc akkor is működik, ha csak hever a levegőn, miután a párolgás révén a víz az edényben lévő talajból pótlódik. Így az átnedvesedett talajréteg magassága csökken a levegővel telt rész javára.