Virics az alternatív ital édesszájúaknak

Tavasz felé közeledvén lehet gyűjteni az édes fanedvet, viricset, a régi hagyománnyal rendelkező szuperitalt.

Nyírlé

A kora tavasszal csapolt nyír (Betula pendula) nedvét nevezik Erdélyben viricsnek,amelyről így emlékezik meg Rákóczi Ferenc egyik levelében (1706): „nem drágább a nyírvíz az tokaji szüretnél…”

Forrás Pappa Nóra: “Erdély etnobotanikai értékei” című előadás

Dr. Papp Nóra említi „Erdély etnofarmakobotanikai értékei” című előadásába, hogy a viricselés, virics eresztés, virics engedés, virics csurgatás ideje április, rügyfakadás előtt. A nedv kinyeréséhez sebzést kell ejteni a fa törzsén fél-1,5 m közötti magasságban. Ha a megcsapoláskor esős idő jár, úgy a lé nem édes! Szeles időben lé nem jön ki! S hogy mi mindenre használták? – hashajtóként, vesebajok, golyva és tüdőbaj ellen italként, fejbőr betegségei ellen, fejfájás ellen bedörzsölő szerként, cukorral erjesztve hajbarnító szerként használták külsőleg, olajjal sebekre kenték, szeplő ellen arcot mostak vele.

A Nyírségben és Székelyföldön fontos jövedelmi forrást jelentett valaha a nyírvíz gyűjtése. Vándorárusok hordószám hordták eladni a környező nagyvárosokba.

Remete Farkas László Magyaros és tájjellegű házi erjesztett italok című kéziratában (2016.) olvashatsz a virics borról.

Miután  a virics cukortartalma alacsony (1-2%) legalább 10-15-öd részére besűríteték, hogy borként kiforrhasson. A színmust préselése után visszamaradt törkölyre virics-et (édes fanedvet) öntöttek, ezzel növelték a cukortartalmát. Majd, némi érlelés után a törkölyről kipréselt mustos-viricset mustként kiérlelték. A XIX. század végéig Székely- és Palócföldön, Nyírségben és Bakonyban ízes-kedvelt bornak tartották. A XIX. századig Felvidéken és Székelyföldön az aszú-szőlővel készített borokkal egyenrangúaknak tartották. A virics-mézzel kellően édesített vizet (vagy ötödére sűrített viricset) felforralták, és a hársvirágokat leforrázták vele. Miután ez a keverék lehűlt, néhány szem aszalt kökénnyel vagy köszmétével (egressel) „indították a forrását”.

Elődeink más fák nedvét is fogyasztották

Dunántúli Dolgozatok (A) Természettudományi Sorozat 13 számában, 35-76 Pécs, 2013 olvasható, hogy a forrásvízben szegény vidékeken a pásztorok egyetlen a fák nedve volt. Más fák nedveit is fogyasztották. Például csertölgy (Quercus cerris) nedvét kora tavasztól a fagy beálltáig itták. A somogyi pásztorok bodzacsőből készült állandó csapokkal látták el a legjobb nedvet adó csertölgyeket. A csapot használat után légmentesen lezárták. A legjobb csapos fák nedve olyan volt, mint „a jó barna sör”, habzott is. Az ilyen fákhoz akár 20 évig is visszajártak. A bodzacső-csap az évek során belenőtt a fa törzsébe. Csertölgyet a fagy okozta repedéseken lehetett megcsapolni, ha ügyesen végezték, sugárban ömlött a fa nedve. Bár törvény tiltotta, utoljára az 1960-as évekből van feljegyzés cserfák csapolásáról Magyarországon.

Csertölgy

Fogyasztották a gyertyán (Carpinus betulus), a szilek (Ulmus spp.) és a hegyi juhar (Acer pseudoplatanus) nedvét is. A Dráva menti ártéri tájon a „híres szilfák” ként emlegetett vénic szilt (Ulmus laevis) szintén gyakran csapolták a pásztorok. A csapolást baltával vagy fúróval végezték, nádat, bodzaágat vagy csalánszárat használtak a nedv kicsurgatásához, vagy kiszívásához. Erdélyben a bükk (Fagus sylvatica) és a dió (Juglans regia) csapolásáról is van tudomásunk.