„Mert minden szem dió mögött ott van egy egész esztendő” – írta dr. Nagy István volt agrárminiszter a saját kertjében végzett diószüretről szóló Facebook-bejegyzésében. A diószedés sok családban ma is az ősz egyik kedves eseménye. A lehulló termés azonban nem kerülhet egyenesen a kamrába: a szüret időzítésén, a tisztításon és a szárításon múlik, hogy a dió hónapok múlva is ízletes és egészséges marad-e.
A diófa neveléséről, gondozásáról és érdekességeiről korábbi, De jó a dió! című cikkünkben olvashatsz bővebben
Mikor érett a dió?
Magyarországon a diószüret általában szeptemberben kezdődik, és fajtától, termőhelytől, időjárástól függően október végéig is eltarthat. Az érés legfeltűnőbb jele a zöld termésburok, a kopács felrepedése. Az érett dió héja már megszilárdult, a dióbél két fele közötti hártya megbarnult.
Nem szükséges megvárni, amíg minden szem lehullik. Amikor a termések jelentős részén felrepedt a burok, már elkezdhetjük a szüretet. A korán, zárt zöld burokkal lehullott diókat azonban érdemes külön megvizsgálni, mert közöttük éretlen vagy károsodott szemek is lehetnek.
Száraz őszön várjunk az esőre?
Száraz őszön előfordul, hogy a dió már megérett, de a kopács nehezen válik le, és a termések sokáig a fán maradnak. Egy kiadós eső elősegítheti a burok felrepedését és a természetes hullást.
Az esőt azonban nem feltétlenül kell megvárni. Ha a dió érett, a kopács már lazul, és megindult a hullás, elkezdhetjük a betakarítást. Ha bizonytalanok vagyunk, néhány próbaszem feltörésével ellenőrizhetjük a dióbél fejlettségét.
A száraz idő kedvez a szüretnek, mert a lehullott dió kevésbé szennyeződik, és kisebb a talajon történő nedvesedés veszélye. Ettől függetlenül érdemes naponta, legfeljebb néhány naponta összegyűjteni a termést.
Ha esősre fordul az idő
A késő őszi esők a még fán lévő dió lehullását segíthetik, a földre került termésnek viszont már ártanak. A nedves avarban, sáros talajon fekvő dió héja elszíneződhet, a dióbél minősége romolhat, és megindulhat a penészedés.
Esős időben ezért lehetőleg naponta gyűjtsük össze a termést. A nedves diót azonnal terítsük szét fedett, jól szellőző helyen. Ne hagyjuk vödörben, zsákban vagy egymásra halmozva, mert a rosszul szellőző, nedves dió gyorsan tönkremehet.
A dióverés régi hagyománya
A diószüret régen gyakran családi munka volt. A magas fák ágait hosszú botokkal, dióverő rudakkal ütögették, az asszonyok és gyerekek pedig kosarakba, vödrökbe gyűjtötték a lehullott termést.
A dióveréshez egy régi hiedelem is kapcsolódott: úgy tartották, hogy a megvert diófa a következő évben bővebben terem. A módszer azonban nem veszélytelen. Az erős ütésekkel könnyen megsérthetjük az ágakat, a termőrészeket és a kérget, utat nyitva a kórokozóknak.
Ma már kíméletesebb megoldás az érett termés természetes hullásának kivárása, illetve az ágak óvatos rázása. Magasabb ágakhoz kampós rúd is használható, amellyel az ágakat megrázzuk, nem pedig ütjük.
A szedést megkönnyíti, ha előtte eltávolítjuk a magas füvet és az avart a fa alól. Kisebb fáknál a rázás előtt tiszta ponyvát is teríthetünk a talajra, így a dió könnyebben összegyűjthető.
Így szüretelnek a magyar dióültetvényeken
A nagyobb, korszerű magyar dióültetvényeken a kézi dióverést egyre inkább gépi betakarítás váltja fel. A törzsrázó gép a törzset megfelelően párnázott fogószerkezettel megragadja, majd rövid, erőteljes rezgéssel lerázza az érett diót.
A földre hullott termést külön felszedőgépek gyűjtik össze. Ezek kefékkel, seprűkkel és más tisztítóegységekkel dolgoznak, ezért különösen fontos a gondosan előkészített, egyenletes, rövidre kaszált talajfelszín.
Hazai példa erre a lengyeltóti Juglans Hungária Kft. ültetvénye, ahol rázógépes technológiát alkalmaznak. A betakarított diót a feldolgozóban megtisztítják, eltávolítják a burkot, majd 30–35 °C-on szárítják. Ezután méret szerint osztályozzák, és a hibás szemeket kiválogatják.
A gépesítés nemcsak a munkaerőigényt csökkenti. A gyors betakarítás és feldolgozás a dióbél világos színének és jó minőségének megőrzéséhez is hozzájárul.
Mi legyen a fekete burkú dióval?
A fekete, rátapadt termésburok gyakran a nyugati dióburok-fúrólégy kártételére utal. A lárvák a zöld kopácsban táplálkoznak, amely megbarnul, megfeketedik és sokszor a kemény héjhoz tapad. Hasonló tüneteket baktériumos betegségek is okozhatnak.
A fekete burok önmagában nem bizonyítja, hogy a dióbél is károsodott, de az ilyen termést külön kell válogatni és alaposan ellenőrizni. A penészes, rothadt, kellemetlen szagú vagy bizonytalan állapotú szemeket ne fogyasszuk el. A láthatóan penészes diót a burok vagy a héj megtisztítása sem teszi biztonságossá.
A kopácsot lehetőleg már a szüret után távolítsuk el. Viseljünk kesztyűt, mert a dió zöld burka erősen megfogja a kezet. A lárvákkal fertőzött burokmaradványokat gyűjtsük össze, ne hagyjuk a fa alatt, mert a kártevő a talajban telel át.
Hogyan szárítsuk a frissen szedett diót?
A dió hosszú eltarthatóságának egyik legfontosabb feltétele az alapos szárítás. A tisztított termést lehetőleg a szüretet követő 24 órán belül kezdjük szárítani.
Kisebb mennyiséget terítsünk egy rétegben szitára, rácsra vagy hálós aljú tálcára, száraz, fedett, jól szellőző helyen. A levegő lehetőleg alulról is járja át a diót. Időnként forgassuk meg, hogy egyenletesen száradjon.
Meleg, száraz időben néhány nap is elegendő lehet, a hűvös, párás októberi időben azonban jóval hosszabb ideig tarthat a szárítás. A hagyományos padlásszárítás is működhet, ha a padlás nem nyirkos, és megfelelő a légmozgás.
A túl erős meleg károsíthatja a dióbelet. A szabályozott, 30–35 °C-os meleg levegős szárítás megfelelő lehet, de a forró sütő és a közvetlenül fűtőtestre helyezés nem ajánlott.
A száradás ellenőrzésére törjünk fel néhány szemet. Ha a dióbél roppanva törik, és a belső elválasztó hártya is törékeny, a dió már alkalmas lehet a tárolásra. Ha a bél még puha vagy hajlékony, további szárítás szükséges.
Régi diótárolási praktikák – melyik válik be ma is?
A diót régen elsősorban héjastul tárolták, és sok háznál csak közvetlenül a felhasználás előtt törték meg. A hagyományos módszerek közül több ma is jól használható, de a tárolóhely körülményeire különösen figyelni kell.
| Tárolási mód | Előnye és amire figyelni kell |
|---|---|
| Padláson, kiterítve | Hagyományos módszer. Csak száraz, jól szellőző, nem túl meleg padláson megfelelő. |
| Vászonzsákban, hálóban | Jól szellőzik, felakasztva könnyebb védeni a rágcsálóktól. Csak száraz dióhoz. |
| Fonott kosárban, faládában | Kisebb mennyiséghez praktikus. Ne töltsük túl, és időnként válogassuk át. |
| Hűvös kamrában | Az egyik legjobb házi megoldás. Száraz, sötét, hűvös helyet válasszunk. |
| Pincében | Csak száraz, jól szellőző pincében ajánlott. A nyirkosság penészedést okozhat. |
Héjastul vagy megtörve tároljuk?
A héjas dió megfelelően kiszárítva, hűvös körülmények között több hónapig eltartható. A héj valamennyire védi a dióbelet a külső hatásoktól, de a meleg és a nedvesség ellen önmagában nem nyújt elegendő védelmet.
A megtört dióbél hamarabb veszít minőségéből. Magas olajtartalma miatt érzékeny az oxidációra, és melegben könnyebben megavasodik. Rövidebb időre jól záródó üvegben, hűtőszekrényben tárolhatjuk, hosszabb időre pedig érdemes kisebb adagokban lefagyasztani. A darált dió különösen érzékeny, ezért lehetőleg közvetlenül felhasználás előtt daráljuk meg.
A régi tárolási módszerek közül tehát sok ma is megállja a helyét. A lényeg ugyanaz, mint nagyanyáink idejében: a diót tisztán, alaposan kiszárítva, hűvös és szellős helyen kell tartani.
Ha pedig valami különlegességet szeretnél az ünnepi asztalra, ismerd meg a hazánkban is termesztett vörösbélű diót! A Karácsonyi asztalra vörös dió dukál című cikkünkben magyar fajtákat és egy különleges, Amerikáig jutott történetet is bemutatunk.
A jó diószüret nem ér véget az utolsó kosár megtöltésével. A gondos szárítás és tárolás teszi lehetővé, hogy az őszi kert termését még a téli ünnepeken, sőt tavasszal is élvezhessük.
Szeretnél értesülni ha új cikket teszünk közzé?Iratkozz fel a hírlevelünkre: Hírlevél feliratkozás







Kövess minket a Facebook-on!