Nyári növényismeret-bővítés a Nagy Szénáson 2013.

  Dr. László-Bencsik Ábel, Gyógynövénykutató Intézet

A Kertlap gyógynövényes társasága a június elejére tervezett botanikai túráját némi halasztással a hónap végén valósíthatta meg. A vadon termő gyógynövények gyűjtésében a nyár közepe inkább holtszezonnak számít, a megismerésre azonban – a havas hetek-hónapok kivételével – szinte egész esztendőben nyílik lehetőség. Különösen olyan természeti környezetben, mint a Nagy-Szénás és környéke, amely a 19. század vége óta a növényvilág kutatóinak és barátainak is úgyszólván búcsújáró helye.

Nem túl meleg, de napsütéses időjárás ígérkezett és ebben a túra végéig nem is ért bennünket csalódás. A Nagy-Szénásra felvezető szokásos útváltozatok közül –összhangban a társaság zömének kívánságával – ezúttal az ún. középtúrát választottuk, amely először a tetőre vezet, onnan a volt menedékház érintésével a tanösvény állomásait követve tér vissza Nagykovácsiba. (A rövid túra a volt menedékháztól visszafordul, míg a hosszú a Kutya-hegyen keresztül a Nagykovácsit Perbállal összekötő útba torkollik.)

A Nagykovácsi-medence a Budai-hegység legmagasabban fekvő kismedencéje, amely a két csaknem azonos magasságú hegytömb, a Nagy-Kopasz és a Kutya-hegy között, az Ördögárok felső szakaszának is helyet ad (maga az árok ma már általában víztelen, csak nagyobb esőzések idején telik meg). A Kutya-hegytől keletre fekvő Kis- és Nagy-Szénás a tizenkilencedik század végén vált botanikailag ismertté, miután a Borbás Vince, a kiváló flórakutató az előbbi egyik oldalgerincén felfedezte a pilis lent (Linum dolomiticum). Borbás nem csak egy szuperendemizmust talált – vagyis olyan fajt, melynek élőhelye egy adott kis területű földrajzi egységhez kötött, azon kívül egyáltalán nem él –, de magyarázatot is próbált keresni létének okára. Ez volt az ún. Ősmátra elmélet. Lényege pedig hogy az utolsó meleg időszak (interglaciális), majd az ezt követő, 10 000 évvel a mi korunk előtt befejeződő utolsó eljegesedés változó klímájában az eltérő igényű fajok a középhegység számukra még megfelelő környezetet biztosító, domborzati- és talajtényezők által meghatározott kis mikro-élőhelyein tartósan fenn tudtak maradni, majd, kedvező éghajlati változásokat követően, nagyobb területeket is meg tudtak hódítani. A csekély kiterjedésű populációk egyike-másika ugyanakkor éppen elszigeteltsége miatt tudott rokonságától elszakadva, ez alatt új fajjá fejlődni.

Nem véletlen, hogy Borbás a Szénásokat tanulmányozva alakította ki ezt az elméletet. A fő kőzettömeget adó dolomit, ha a sziklás hegyoldalak beerdősödése akadályozott, a fagy és víz hatására nem mállik, csak aprózódik, ezáltal kis területen is igen változatosan tagolt domborzat alakul ki (mikrorelief), ahol jelentős hőmérsékleti és páratartalmi különbségek léphetnek fel, akár néhány méter távolságon belül is. E sajátos felszínalakzatok flórája épp ezért rendszerint ritka és endemikus fajokban gazdag (másik két klasszikus dolomitflóra-menedékhelyünk: a budaörsi kopárok és a Csákvár melletti Haraszt-hegy).

A védett területig azonban a kirándulónak elég hosszú gyalogútra van szüksége az egyre terjeszkedő – a medence alját szinte kitöltő –. település utcáin keresztül. Mindazonáltal utunk e szakasza sem nevezhető érdektelennek. A gyógynövényesek jól tudják, hogy számos igencsak használható forrásnövényre éppen a lakott helyek közelében lehet rábukkanni (ezt azzal egészíthetjük ki, hogy a környezet szennyezésére – forgalmas utak, szemétlerakók – épp itt kell a legnagyobb figyelemmel lennünk). A hasznos gyógynövények némelyikét az ültetettek között találjuk (diófa, nyírfa, hárs), de az út menti gyomvegetáció is kínálatot ad: lándzsás útifű, fekete peszterce, pitypang, közönséges vasfű és sok más is elénk került; láthattuk az egyébként igen gyakori és nyáron virágzó mezei katáng teljesen fehér virágú alakját is (Cichorium intybus lus. albiflorus).

A hegység teljes egészében a tölgyes zónába tartozik, a Szénások nagy része azonban kopár, legfeljebb kisebb-nagyobb cserjék, letörpült fák (molyhos tölgy) jelennek meg a különleges sziklagyepeken és sztyepréteken. A kopárság részben eredendő, részben emberi beavatkozás eredménye. A nagyon tagolt dolomitfelszín meredekebb részein eredetileg is oly vékony a talajtakaró, hogy be nem erdősülő sziklagyepnek adhat csak helyet. A lankásabb részek lejtősztyepjei azonban korábbi erdőirtások, ahol a fák kivágása után századokig szénát kaszálhattak (a sziklagyep erre alkalmatlan), a hegy is innen kapta nevét. A tölgyes zóna a déli lejtőn keskeny sávban szegélyezi a tetőket, nagyrészt bokorerdő jellegű, molyhos tölggyel, somokkal, ostorménfával, zártabb tömbjei főleg cserből állnak. A természetvédelmi területre belépve a volt menedékházhoz vezető piros jelzésű turistaút az első kilométeren át jellegzetes karsztbokorerdőben vezet, ennek feltűnő törpecserjéje a most virágzó festő rekettye volt (Genista tinctoria). A hajdani festőnövény – rokonaihoz, a zanótokhoz hasonlóan – alkaloidokat is tartalmaz a sárga festékanyag mellett. Feltűntek a sziklagyepek jellegzetes (és többnyire védett!) elemei is: az ezüstaszott (Paronychia cephalotes) és az ernyős virágzatú magyar gurgolya (Seseli leucospermum). A tölgyek árnyékában néhány terméseiket érlelő nagy ezerjófüvet (Dictamnus albus) figyelhettünk meg.

Az út rövidesen egy irtásrétre vezet, ez még eléggé degradált, inkább átmenet a lejtősztyep és az irtásvegetáció között. A gyógynövényeseknek feltűnik rajta azért a számos kökénybokor és a gyógyszerkönyvben is hivatalos szúrós törpecserje. A tövises iglice (Ononis spinosa) mellett sok mezei iringó (Eryngium campestre) tűnik fel, számos kutyatej társaságában.

A meredekebb részen a tető felé haladva már az igazi helyi különlegességek vitték a prímet. Megjelent a borzas vértő (Onosma visiani), az ezüstaszott szomszédságában a sárga kövirózsa és a tőleveleivel rá emlékeztető, de jóval kisebb kövér daravirág (Draba lasiocarpa). Ökörfarkkórók, orbáncfüvek és tejoltó galaj nagy számban és virágzó állapotban mutatkoztak, e gyakori fajok inkább társulásközömbösek, de tökéletesen illeszkednek a gyepmozaik lankásabb részeinek egyéb elemei közé. Bármily tömegesek is errefelé, a szigorú védelem miatt az egyébként másutt gyűjthető növényeket is kímélnünk kell. A tető felé egyre meredekebben emelkedő gyalogút (a nyíltabb részre érve a mi útvonalunk is az országos kék útra vált) mellett feltűnőek a csenkesz kör alakú, középütt „kiüresedő” polikormonjai, de a színes virágúak (zászlós csűdfű, macskafarkú veronika, molyhos napvirág, kakukkfüvek, apácavirág) sem hiányoznak.

A tetőről a kék jelzés rövid, de fölöttébb meredek ösvényen vezet le a jó 80 méterrel lejjebb fekvő kis tisztásra, ahol a régi menedékházra csak egy emléktábla és az építésével egy időben ültetett, ma már impozáns méretű fák (magas kőris és bükk) hívják fel a figyelmet. Az ösvény mentén újabb növényeket: erdei macskagyökeret (Valeriana collina) és Szent László tárnicsot (Gentiana cruciata) találunk, a ház-helytől nem messze pedig a Budai-hegység egyik bennszülöttje, a budai berkenye (Sorbus semiincisa) szép állománya található.

A továbbiakban a tanösvény a kék jelzésű utat követi kelet felé, egyre veszítve a magasságból. Ismét az eredeti cseres-tölgyes következik, amelyben a tanösvény külön táblája hívja fel a figyelmet az ország talán legöregebb varjútövis-benge (Rhamnus catharticus) egyedére. A matuzsálemi korú cserje már nem sok életerőt tanúsít.

Hamarosan fiatal, irtásrétet újra erdősítő újulat következik – feltűnő a sok hársfa-csemete – néhol erdei és feketefenyővel. Csakhamar az útról egy rövid emelkedővel újabb kilátóhely fogad, a tanösvény táblája itt a Zsíros-hegy látványára hívja fel a figyelmet. Nyolc évszázada éppoly kopár volt, mint a Szénások, de az elhibázott erdősítési program, amely nem őshonos feketefenyővel telepítette be a dolomitkopárokat, a Zsíros hegy teljes felszínét befenyvesítette – a Nagy- és Kis-Szénás a botanikusok és természetvédők tiltakozása nyomán (amit éppen a pilisi len rohamos egyedszám-csökkenése váltott ki) szerencsére nagyrészt megmenekült. A Zsíros-hegy, amely korábban a Szénásokhoz hasonló növényzettel bírhatott, ma már szinte teljesen elvesztette e különlegességeit.

A kilátóhelytől már nincs messze a védett terület határát jelző tábla és a motorosok behatolását akadályozó sorompó. A tanösvény egy darabon még folytatódik, így láthatjuk a budai imola (Centaurea sadleriana) néhány példányát, továbbá az István király-szegfüvet (Dianthus regis-stephanii) is. Mindkettő bennszülött: a budai imola nem ritkaság nálunk, de sehol sem él a Kárpát-medence határain túl; a szegfű a magyar gurgolyához hasonlóan a középhegység (Bakonyerdő) lakója.

A végső szakaszon már Nagykovácsi üdülőövezete mellett haladunk: az erdőszélén szépen burjánzó, illatos citromfű (Melissa officinalis) talán kivadulás lehet a kertek valamelyikéből. Az út érdemi része ezzel véget ért, és a kellemes nyárias, de nem forró napon a busz végállomásáig tartó fél órás út sem tűnik fárasztónak.